Nagymamámat Magdolnának hívják, 78 éves. Demenciával küzd.
Amióta az eszemet tudom, mamának az udvarán vadkert volt. Akárhányszor odamentem hozzá gyerekként, mindig a frissen kinyílt növényeivel kezdte a találkozást. Szerette, hogy még a betonlapok közül is virág nő. Mostanra a kert csak annyit változott, hogy tele és tele van mindenféle nagyságú és érdekes formájú kövekkel.
Rég voltam nála. Olyan rég, hogy nem is tudtam a kövekről. Tele van az udvar, a ház, sőt még a 20 éve nem használt tyúkól is. Olyan gömbölyű kövek, amit csak tengerparton lát az ember. Gyűjti őket, az utcáról. Minden nap egy marékkal legalább. Olyan ámulattal mutatta meg a köveket, mintha először látná őket. Valószínűleg, merthogy mindig először látja őket. A demenciája mára már elég súlyos. Nem tudja mit evett aznap, vagy, hogy én például hol lakom, mit csinálok. De a kövek és és a virágok minden egyes alkalommal ámulatba ejtik. Soha nem láttam senki szemében olyan gyönyört, mint amikor ezeket mutatta újra és újra nekem. Csillogott a szeme.
Valószínűleg a betegségével és/vagy a korával jár, de azt vettem észre, hogy egyre jobban kezd visszamenni az alapokig. Hogy mennyire szép a természet, hogy hogy lett olyan kerek az a kő, hogy mennyire szeret engem. Érzékelem sajnos, hogy Mama nem fog még 100 évet élni, és amíg még ilyen állapotban van ő is meg a kertje is, szerettem volna megörökíteni, dokumentálni őt, bezárni egy idilli kapszulába.
Úgy látom, minél nagyobbra nőnek a kertben a virágok, és minél több kavics van közöttük, annál jobban hívogatják őt bele a földbe, hogy átkarolják egymást és mindent elfelejtve örökké élhessenek együtt.
Technical: Mamiya RB67, Kodak Portra 400
-
-
-
-
-
-
